Az idei nagyböjtöt János atya gondolataival, személyes példáival kezdtük, majd péntekenként ezekkel kerültünk egyre közelebb a nagyhéthez. Azok kedvéért, akik lemaradtak egyik-másik gondolatról, ebben a cikkben összegyűjtöttük az összes #lelkifitnesz bejegyzést.
1. hét: február 16.
A fogadalmak betartása, melyik síkon megy nehezebben? A fizikai vagy szokásbéli fogadalmak a nehezebbek, jobbak, célravezetőbbek ilyenkor?
Egy visszatérő bűnünk elhagyása sokkal nehezebb, mint bármely ételtől tartózkodni. Éppen úgy, mint a gyónások után. Minél több idő telik el az előző gyónás után, annál több bűn szűrődik be az életünkbe. Ezért is kellene sűrűbben gyónni, legalább két-háromhetente. A szentgyónás után, amikor letettük a bűneinket, vagyis közvetlenül az elején könnyen megy a jó gyakorlása, de aztán lassan vissza-visszaférkőznek a rossz szokásaink. Ezt nem lenne szabad megvárni. A Nagyböjt alatt, amikor az ember valamelyik rossz tulajdonságáról szeretne leszokni, még jobb volna kéthetente gyónni. Ez sokat segítene, hogy be is tartsam a fogadalmam, és kopjanak rólam ezek a rossz hajlamok. A lelki haszon sem maradna el.
2. hét: február 23.
A böjt az egyház magányos megnyilvánulási formája, vagy lehet valamiképpen ez is közösségi élmény?
Kicsit más oldalról közelítem meg először ezt a kérdést. Ha abban a tudatban imádkozom a zsolozsmát egyedül, hogy „összegyűltünk, Uram” – akkor nem arról van szó, hogy megbomlott az elmém. „Hát, kivel gyűltem össze?! Magammal?!” A pap a tabernákulum előtt, vagy a szobája csendjében egyedül, de mégis abban a tudatban imádkozik, hogy a zsolozsmát vele imádkozza az egész Egyház. A böjt ugyanilyen. Abban a tudatban böjtölök, hogy velem böjtöl még ki tudja hány milliárd ember ebben az időszakban. Ekkor Krisztus misztikus Teste, az Egyház bennem valósul meg. Tehát tudatában vagyok, hogy nem vagyok egyedül, hanem mások velem vannak Krisztusban, hiszen Krisztusban egyek vagyunk. Szent Pál fogalmazta meg, hogy „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” (Gal 3,28), vagyis a keresztség szentsége által Krisztusban mindannyian testvérek vagyunk.
3. hét: március 1.
Miről szól igazából ez az időszak?
A negyven nap arról szól, hogy megpróbálom magam teljesen átadni Jézusnak. Elcsendesedve felkészülünk a feltámadásra, az új élet reményére, arra, miként Krisztus életét adta, hogy nekünk új életünk lehessen halálunk után. Ezért tesszük felajánlásainkat. Minden önmegtartóztató mozzanattal Krisztus áldozatára emlékezünk. Ma már nemcsak a hússal böjtölünk. Gondoljunk bele: egy vegetáriánusnak ez nem felajánlás. Neki valami pluszt kell vállalnia helyette. A lényeg, hogy olyat fogadjak meg, ami nehéz számomra, vagy legalábbis nehezebb, mint az átlag hétköznapokban történő lemondás, jócselekedet, és ezt negyven napon keresztül gyakorlom. Olyat teszek, amit máskor nem, vagy ritkán szoktam. A jócselekedet a legnehezebb az ember számára, hiszen keresni kell, hogy mikor tehetek jót, pedig alkalom mindig van rá, akár a családon belül is: visszafogni magam, dorgálás helyett valami jót szólni a másikhoz. Lelkigyakorlatos példa ez: negyven napon keresztül a jót gyakorolni otthon, hogy béke legyen a családban. Így béke lesz a lelkemben és a többiek lelkében is.
4. hét: március 8.
Miért van az, hogy ma annyira népszerűek lettek a keleti vallások a kereszténységgel szemben akár az európai ember számára is? Hogyan lehetne itt, a környezetünkben vonzóbbá tenni a keresztény böjtölést az ezoterikus megnyilvánulásokkal szemben?
Ez egy nehéz lépés, mert először rá kell jönnöm, hogy nem magamért, hanem Jézus Krisztusért kell tennem, tehát Krisztussal kell böjtölnöm. Talán azért megnyerőbbek a keleti misztika tanításai, mert ott nincs megtérés. Itt, a keresztény vallásban a böjt lényege pedig éppen ez: elhagyni a rossz szokásomat, szokásaimat, hogy Jézushoz közelebb kerüljek, vagyis szentségi életet próbáljak élni. Amott, a keleti vallásoknál nem kérik, hogy térj meg, csak annyit, hogy dolgozz magadon, és majd boldog leszel, végül pedig feloldódhatsz a nirvánában, a semmiben. Ezzel szemben a keresztényeknek személyes Istene van, aki az Ő mindenségében való részesedést ajánlja föl nekünk. A személyes Isten pedig személyre szabott dolgot kér tőlünk. A személyes tennivalót viszont sokkal nehezebb megtennem, mint csak úgy magamban ellennem. Egyszer azt kérdezte egy ismerősöm, hogy mi a különbség a keleti és a keresztény meditáció között. Azért fordult hozzám, mert már ott tartott az ezoterikus elmélyülésben, hogy a valóságban is a testén kívül lebegett, és félt, hogy egyszer majd nem tud visszatérni önmagához. Azt válaszoltam, hogy a keleti elmélkedéshez különféle technikákat kell használni. A keresztény misztikában Istennek adom oda magam, és várom, hogy Ő töltse be a lelkemet. Úgy üresítem ki magam, azzal a vággyal, hogy én Istenért akarok élni, és majd Ő dolgozik bennem. Nem helyettem, hanem velem, és nem technikázom. A technikám csak annyi, hogy kívül-belül elcsendesülök, és ez a csendesség tesz alkalmassá, hogy befogadjam Istent. A másik fajta csendesség is befogadó, de technikával dolgozik, míg a keresztény ember imával. A keresztény ember nemcsak a zajos világban akar lecsendesedni, hanem Istennel akar még közelebbi kapcsolatba kerülni. Nem pusztán azért, hogy bennem csend legyen, és a pszichémet újra felépíthessem, hanem a lelkem tudjon fejlődni. A böjti időszak erre is jó: segít ráébredni, hogy a böjt a test imája. Ilyenkor célzottabb lehetőségünk nyílik egyensúlyba hozni a testi-lelki egyensúlyunkat, ráadásul egy nagyobb jóért: Jézussal karöltve másokért ajánlva a böjti szenvedéseinket. Az evangélium: örömhír, a böjt is örömhír, nem pedig önsanyargatás, hanem a másokért való lét egyik megnyilvánulási formája. Mint a kereszténység általában.
5. hét: március 15.
Nagyböjt kapcsán említettük, hogy a jócselekedet megfogadása is egy szép felajánlás, például, ha a családi béke kedvéért nem szólok dolgokért, amik zavarnak vagy bántanak. De jócselekedet mindig, ha hallgatok? Azért néha muszáj szembesíteni egy-egy szerettünket, ha valamiben sorozatosan nem úgy tesz, ahogy kellene. Vagy nem?
Ez hozzáállás kérdése. Amit a másiknak akarok mondani, annak át kell mennie a szeretet szűrőjén. Tényleg szeretetből mondom neki, amit akarok, vagy haragból. Az használ-e a másiknak, vagyis önmagamért mondom, vagy miatta. Az is fontos, hogy a másik ember ne azt érezze, hogy a hibáit akarom benne ostorozni, hanem szeretetből szeretném őt egy jobb irányba terelni. Nem rólam, hanem róla szól, amit üzenek neki. Mindenki érzi ezt magán. Ha nem ledorongolnak, hanem szeretetből vezetnek rá a gyengeségeimre, szívesen változtatok azokon. A kereszténység a szeretet vallása, erről szól Szent Pál Szeretethimnusza is (1Kor 13. fejezet). Ha tehát mindent szeretetből teszek, akkor van békesség a családban is és a hívek között is.
A szeretet mindent betakar: ha szeretem a másikat, ezzel a szeretettel mindent betakarok, így tudok megbocsátani is. Csak akkor tudjuk a teljes szeretetet gyakorolni, ha képesek vagyunk magunkat teljesen átadni Krisztusnak, és ekkor tud jól működni bennem. Ehhez viszont fontos, hogy szeressem magam is.
A szeretetnek három iránya van: szeresd Istent, felebarátodat, önmagadat! Mind a három iránynak egyformának kellene lennie. Ha valamelyik irány felé megnyúlik a szeretet, a többi kárát látja. Ha önmagamat nem szeretem eléggé, Istent sem tudom szeretni, hiába nyúlik meg felé az imádságom. Az imádság pusztán kötelességgé válik ebben az esetben. A felebarátot pedig pláne nem tudom akkor szeretni, ha magamat nem szeretem. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok tisztában vele, hogy én egy ajándék vagyok Istentől mások számára. Ha ezt nem tudom tudatosítani, akkor nem tudom ajándékként odaadni magamat másoknak, és akkor csak „pengő cimbalom” (1Kor 13,1) vagyok.
6. hét: március 22.
Vannak a Nagyböjtnek saját szertartásai? Mik azok?
A Nagyböjt kezdetén van az első ilyen, csak erre az időszakra jellemző szertartás. Hamvazószerdán a hamuval való megjelölés, amivel arra emlékeztet az Egyház, hogy porból vagyunk és porrá leszünk, magyarán ez a világ egyszer elmúlik, tehát ebből a világból el fogok menni. Mégsem egy keserű gesztus ez, hogy komoran töltsem a böjtöt. Örülök annak, hogy ebben a világban élek, hogy szebbé tehetem az életemmel, az imámmal, a böjtömmel, a jócselekedeteimmel, és ez az öröm visz egészen Húsvétig.
A másik látványos mozzanata a Nagyböjtnek a pap öltözéke, a lila ruha a szentmiséken. Ez a bűnbánat liturgikus színe, ezzel készülünk Húsvét ünnepére.
A harmadik pedig Nagypéntek, amikor a feszületet felmutatjuk a megfeszített Krisztussal. Van egy nem kötelező szokás, amikor Feketevasárnap (Nagyböjt 5. vasárnapján) lepellel takarjuk le a feszületet, majd Nagypénteken ünnepélyesen vesszük le róla, hogy ott legyen a világ előtt az a Krisztus, aki értem, értünk halt meg. A Nagyböjt csúcspontja ez: a szenvedéseim, felajánlásaim vége, amikor Jézus meghal értem a kereszten. Ezért van a feszület felmutatásának gesztusa is a szertartáson: íme, itt van Krisztus, aki miatt ezt a negyven napot végig csináltam, azzal a tudattal, hogy másokért küszködtem. Nem savanyú arccal, hanem örömmel vállaltam, mint ahogy Jézus is örömöt hozott az embereknek. Biztos, hogy jó humora volt, és vidámság övezte. Sajnos erről ritkán esik szó, pedig nagyon fontos.
Jézus nem a savanyú kereszténység megalapítója, hanem az öröm Egyházát hirdette.
