A turai Nagyboldogasszony templomban karácsony napján bemutatott szentmiséjében Palya János plébános az ünnepre való várakozásról, az Istennel való találkozásról és a rabságból való megszabadulásról beszélt.
A Szentbeszéd elején rámutatott, hogy a keresztény ember legnagyobb ünnepeire mindig várakozással készül: „Az Egyház, mint édesanya, tudja mit jelent várakozni, tudja, hogy hogyan lehet a lelket felkészíteni az Istennel való találkozásra.” Rámutatott, hogy a karácsony előtti adventi időszak, és a húsvét előtt nagyböjt arra szolgál, hogy készülhessünk legnagyobb ünnepeinkre, mert az ünnepnek tartalma van. Megszólít, közöm van hozzá.
Ha igazán felkészülünk Karácsony ünnepére, akkor azzal az Istennel találkozhatunk, aki megajándékozta az embert önmagával. Találkozni akarunk az Istennel, megszabadulni a bűn rabságából, az árvaságunkból. Jézus Krisztus azért jött ebbe a világba, mert megkötözöttek vagyunk: „a sátán csapdát állított nekünk, mi pedig beleestünk a csapdájába, és mert beleestünk, kell valaki, hogy kiszabadítson bennünket, mert mi tehetetlenek vagyunk. […] Ezért jött Jézus Krisztus, a hatalmas Isten, hogy megszabadítson minket.”
János atya kiemelte, hogy Jézus, azaz Jehosua – amely annyit jelent: Isten megszabadít –, a Szabadító, aki azért jött, hogy megszabadítson a sátán rabságából, hogy szabaddá tegyen bennünket. Rámutatott, hogy vannak az embernek olyan hibái, bűnei, amelyek újra és újra visszatérnek, amelyekkel küszködik, de nem tud szabadulni tőlük: „Olyan sok mindent csinálunk, amit nem szeretnénk csinálni, vagyis megkötözöttek vagyunk, és ettől a megkötözöttségtől szabadít meg minket Krisztus, ha beengedjük Őt az életünkbe.” Ha Jézust követjük, akkor az ő segítségével megszabadulunk ezektől a hibáktól, ugyanis egyedül nem megy, mert a sátán gúzsba köt. „Kell az Isten, a hatalmas Valaki, aki megszabadít bennünket.” Szentbeszédében plébános atya Gárdonyi Géza Isten rabjai című regényéből idézte Szikárdusz és Jancsi párbeszédét:
A csoport közepén egy asztalka állott. Az asztalkánál egy agg zsidó ezüst denárokat olvasott három fiatal elé. A negyedik a fejét a jobb vállára hajlítva írt ónnal sebesen.
– Látod: pénz rabjai.
És szótlanul haladt tovább.
Lenn a hévizi malomnál három bársonydolmányos, bársonysüveges úr lovagolt el. A szél a lovak sörényét halról-jobbra borzolta.
Ragyogott rajtuk a sok aranylánc, süvegükön a boglár, karjukon az ékes kövek. A lovak csótára is csillogott a kövektől.
– Látod – mondta Szikárdusz -, pompa rabjai.
Jancsi utánuk bámult.
– Mindenki rab-e? – kérdezte félénken.
– Mindenki – bólintott Szikárdusz.
– A király is?
– Király is.
– Kinek rabja a király?
– Nemzet rabja.
– Mink is rabok vagyunk-e?
– Mink is.
– Mink kinek a rabjai vagyunk?
– Isten rabjai, fraterkám.
Rámutatott, hogy a Szűzanya és a szentek Isten rabjai voltak: „de ez a rabság a legszebb, mert ők szabadok voltak a szeretetre, szabadok voltak a megbocsátásra, szabadon követték Krisztust. Megszabadultak azoktól a kötelékektől, amelyek megbénították őket, hogy jobbakká váljanak.” Példaként Szalézi Szent Ferencet mutatta be, aki a vehemens természetéből élete végére a jámborság szentjévé vált. „Krisztus átformál bennünket, ha akarjuk. Ahhoz, hogy átformáljon bennünket, el kell mennünk hozzá, és kérni kell őt.” – mondta. „Ismernem kell magamat: a rossz tulajdonságaimat éppúgy, mint a jót, hogy ez utóbbi segítségével legyőzzem a rosszat.”
Karácsony azt hirdeti, hogy olyan Megváltót küldött nekünk az Isten, aki képes megszabadítani minket azokból a belső kötelékekből, amelyek szenvedélyeink rabjaivá, megszállottjaivá tesznek bennünket. Isten arra hív meg bennünket, hogy szentté váljunk. „A szentté válás kemény munka, amely Jézus nélkül nem megy, és ezt Isten is tudja. Ezért küldte Krisztust ebbe a világba 2000 évvel ezelőtt, és meghirdette számunkra a szeretet forradalmát.” – zárta gondolatait János atya.