2023 nyarán értesülhettünk arról, hogy Farkas Ákos, egyházközségünkből származó kispap, egy rövid frankfurti kitérő után Rómában folytatja teológiai tanulmányait. Év végi nagyinterjúnkban vele beszélgettünk a papságra készülésről, kihívásokról, a kiköltözésről, a beilleszkedésről, a római életről és a folyamatos mozgásban levésről.
A beszélgetésünk apropóját a római tanulmányaid adják, de mielőtt erre rátérnénk, arról kérdeznélek, hogy te hogyan lettél kispap?
Kispap úgy lettem, mint mindenki más. 2019-ben jelentkeztem Beer Miklós váci püspöknél, hogy vegyen fel a kispapok közé. Azonban ez önmagában nem ilyen egyszerű, ugyanis mindenkinek meg kell találnia a saját hivatását, legyen az bármi. Nekem sem volt egyértelmű, hogy én erre a pályára lépek.
2016-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen zeneakadémista lettem, és ebben az időszakban megismertem a Váci utcai Szent Mihály Közösséget. Egyetemistaként ide jártam szentmisékre, felnőtt hittanra, a közösség tagjának éreztem magam, és itt találkoztam olyan atyákkal, akikkel meg lehetett inni egy sört, nagyon sok mindenről lehetett beszélgetni, azonban a tradíciókhoz is nagyon ragaszkodtak. Ez volt az egyik ilyen benyomás, amely a papi hivatás felé indított. A másik pedig az volt, amikor 2017-ben a Húsvét előtti egész Nagyhetet Sümegen, Barsi Balázs atyánál, az ottani ferences kolostorban töltöttem, amely igen nagy hatással volt rám. Tulajdonképpen ez a két dolog az, amelynek hatására később azt éreztem, hogy ezt egy életen keresztül tudnám csinálni és szeretném is. Ezután jött két év érlelődési időszak. Alapvetően minden hivatásról el lehet mondani, hogy
a Jóisten osztogatja, Ő hív meg minden hivatásra. Nekünk meg az a dolgunk, hogy ezt a hívást meghalljuk.
A papi hivatás három lábon áll: az egyik az isteni hívás, a második, hogy én érzek-e hívást, a harmadik pedig, hogy a püspök is úgy gondolja-e. Ha ez a három dolog megvan, akkor azt mondja a püspök, hogy „jó, akkor gyere, nézzük meg”. És így lettem én 2019-ben a Váci Egyházmegye kispapja.
Ledöbbentett a felismerés vagy már az első pillanattól kezdve sajátodnak érezted ezt az utat?
Igazából az elején én még sem tudtam, hogy igazából mit szeretnék. Magamnak és másoknak sem mertem bevallani. Csak nagyon későn, több mint egy évvel később kezdtem el róla beszélni, mert nem voltam benne biztos. Nagyon jó lett volna, ha megjelenik egy angyal, és azt mondja, hogy „Ákos neked papnak kell jönni”, de Isten nem így működik. Ő mindig nagyon visszafogott, nagyon rejtőzködő, szelíd, és soha nem erőlteti rá az emberre az akaratát. Ez a másfél éves időszak nagyon jó volt arra, hogy felismerjem: nem az a helyzet, hogy márpedig nekem ezt mindenáron csinálnom kell, hanem: vagyok én, van Isten és nekünk, kettőnknek meg kell egyezni és mindkettőnknek százszázalékosan benne kell lennie ebben a kapcsolatban.
Hogyan fogadták ezt a környezetedben élők?
Az akkori barátaim és a családom is elég furcsán nézett rám, értetlenül fogadták. Azt mondták, hogy nem gondolták volna, hogy ha valakiből pap lesz, az én leszek. Amikor János atyával (Palya János turai plébános – a szerk.) először beszélgettem arról, hogy jelentkeztem, azt felelte: „hát hallottam róla, de nem hittem el”. Szóval kétkedéssel fogadták az emberek, ami persze teljesen érthető.
Hogyan kell elképzelni azt, amikor valaki kispap lesz? Hogyan néz ki ez a folyamat?
Először is: fel kell keresni a püspök atyát, hogy van valami, úgy érzem, hogy hív engem a Jóisten, és legyen szíves ezt a dolgot megvizsgálni. A püspök erre azt mondja, hogy rendben, elküldelek ebbe és ebbe a szemináriumba, kezdd el tanulni a teológiát, aztán majd meglátjuk, hogy ez a hivatás valós-e vagy sem. Engem legelőször 2019-ben Kismarosra, az egyházmegye előkészítő szemináriumába küldött a püspök atya. Ez egy ilyen lelkiségi, kvázi pasztorális év volt, majd utána két évre a Központi Szemináriumba kerültem. Nálunk a Váci Egyházmegyében van egy úgynevezett szociopasztorális év, amikor kimegyünk „terepre”. Ez számomra azt jelentette, hogy fél évet dolgoztam ápoló-gondozóként a váci Szent Hedvig Idősek Otthonában, majd fél évet voltam Dunakeszin, a Szent Imre Plébánián. Ennek az a célja, hogy két év zárt szemináriumi tanulmány után kiszabaduljunk, és megtapasztaljuk, hogy mi van a való életben, kicsit feltegyük magunkban a kérdést újra, hogy tényleg ezt akarjuk-e, nincsenek-e hamis elvárásaink a plébániai élettel kapcsolatban…
Hogyan sikerült beilleszkedni a kispapi közösségbe? Hányan kezdtetek abban az évben?
Mi öten kezdtünk az évfolyamon, szerencsére még mind az öten megvagyunk. Mindannyian nyitottak voltunk, ugyanis közös volt bennünk, hogy mindenkinek új volt a helyzet, a közösség, emellett nyilván volt egy közös cél, ami felé haladtunk.
Voltak kihívások ebben az időszakban?
Konkrét eseményt nem tudnék megfogalmazni, ami gondot vagy szenvedést okozott volna. Ami külső nehézség volt, az az idősek otthonában végzett munka, mert hát nem ahhoz van szokva az ember, hogy fürdetni, pelenkázni kell valaki mást, de ez döbbentett rá arra, hogy mennyire törékeny az emberi lény. Azt gondolom, hogy ebben az időszakban kaptam a legnagyobb kegyelmeket. A lelki életnek azért megvannak a mélységei és magasságai, főleg amikor ez az egész elkezd fejlődni. Ez egy olyan munka egyébként, ami az életünk végéig tart.
Néha a Jóisten megengedi, hogy egy kicsit zuhanjunk. És ő nagyon szépen neveli a lelket arra, hogy ha ilyen van, akkor ne kezdjen el kapálózni, hanem bízza rá magát.
Ez volt az, amit nekem is meg kellett tanulni, hogy ne kezdjek el kapálózni, hanem hagyjam magamat elkapni.
Megfordult ebben az időszakban a fejedben, hogy pár éven belül a katolikus egyház központjában, Rómában találod magad?
Előtte eszembe sem jutott. A pasztorális év előtt azonban a püspök atya behívott, és akkor mondta, hogy külföldi tanulmányútra küldene, mégpedig Rómába, ha van kedvem. Nagyon meglepődtem, viszont egy évig nem beszélhettem róla senkinek. Ez teljesen természetes, ha áthelyezésről, kinevezésről van szó az egyházban. Így a gyakorlati évemben én már tudtam, hogy ez lesz, de nem beszélhettem róla senkinek.
Mik voltak az első gondolataid ezzel kapcsolatban?
Elsőre igazából megdöbbentett. Olyan sokat ugyan nem gondolkoztam rajta, hogy elvállaljam-e vagy sem, mert úgy voltam vele, hogy ha a püspök atya rám gondolt, és valószínűleg megkérdezte az elöljáróimat, kikérte a véleményüket, közösen pedig alkalmasnak tartottak, akkor miért ne. De azért először ledöbbentett, és mivel én pesszimista embernek tartom magam, a legrosszabb forgatókönyvek mentek le a fejemben: hogy mi van, ha nem fog menni, hogy sok mindenkitől el kell búcsúzni, hogy jövőre akkor nem megyek vissza a központi szemináriumba, és mindennek tetejében, otthon még el sem lehet mondani. Öröm és ledöbbenés volt bennem.
Mi a célja annak, hogy te külföldön tanulsz?
Általában minden egyházmegye szokott kiküldeni papokat külföldi tanulmányokra. Ez azért fontos, hogy a jövőben legyenek, akik jól beszélnek olaszul, a kiérkező pápai dokumentumokat tudják jól interpretálni, és egyáltalán ezzel biztosítja magának az egyházmegye a közvetlen kapcsolatot a központtal, Rómával. Ezért fontos, hogy mindig legyenek, akik ott tanulnak, és az ottani környezetet haza hozzák egy kicsit.
Ezek után felmerül a kérdés, hogy mit is tanulsz Rómában?
Minden papnak el kell végeznie egy ötéves teológiai képzést, azaz – egyházi szaknyelven – bakkalaureátust kell szerezni. Én ennek a harmadik évét csinálom most, tehát folytatom azt a képzést, amit itthon, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen elkezdtem. Rómában fogom befejezni a tanulmányaimat, ott fogom megírni a szakdolgozatomat, és utána ott fogom elkezdeni a licencia-kurzust. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy osztatlan egyetemi képzésen felüli posztgraduális képzést. Az még egyelőre nem világos, hogy nekem mi lesz a szakterületem, de leginkább a fundamentális és a morálteológia érdekel.
Pontosan melyik egyetemről is van szó?
A római Gregoriana Pápai Egyetemről, vagy más néven Pápai Gergely Egyetemről. Az egyik legrégebbi egyeteme Rómának, maga Loyolai Szent Ignác írta az alapító levelét, és a mai napig jezsuita fenntartású intézmény.
Az egyetemet ugyanúgy kell elképzelni, mint bármilyen más képzést?
Igen, pontosan. Teljesen normális egyetemi képzés, szorgalmi időszakban fel kell vennünk tárgyakat, és most lesz az első vizsgaidőszakom, amikor majd januárban visszamegyek, úgyhogy nagyon izgulok, mert olaszul kell majd vizsgáznom. Öt hivatalos nyelve van az egyetemnek, olaszul mennek az előadások, ezért lehet olaszul, angolul, németül, spanyolul és franciául is vizsgázni, de minden professzor fenntarthatja magának a jogot arra, hogy olaszul kérdezzen, ha nem ért valamit. A Gregoriana egyetemnek egyébként az a sajátossága, hogy a világ minden tájáról származó professzorok tanítanak ott. Így például, amíg az egyháztörténetet egy texasi jezsuita tanítja, addig, mondjuk a krisztológiát egy belga jezsuita. Ezért néha elég nehéz a francia akcentussal hallgatni az olasz nyelvet, amit egyébként sem beszélsz olyan jól.
Mikor kezdtél el olaszul tanulni?
Volt másfél hónap intenzív nyelvkurzusunk nyáron, meg előtte heti egy órában tanulgattam egy nyelvtanárral, de minden más dolog mellett ez azért nem volt olyan egyszerű, úgyhogy az elején ez egy sokk volt.
Milyen tárgyakat tanultok? Mik voltak az elmúlt félévben az órarendben?
Ebben a félévben volt dogmatika tantárgy, krisztológia és megváltástan, latin, héber, fundamentális teológia, egyháztörténelem. Voltak olyan tantárgyaim, amiket kértem, hogy fogadjanak el, mert itthon már lehallgattam őket. Így nem volt annyi tárgyam, mint másoknak, aminek nagyon örültem, mert így volt egy szabad napom a héten, amikor kicsit utolérhettem magam, mert főleg az első néhány hétben nagyon megterhelő volt az idegen nyelven való tanulás. Két hétig úgy jöttem ki az egyetemről, hogy semmit nem értettem. Ha nem tudom az órarendből, hogy milyen tantárgy van, akkor azt sem tudom, hogy hol vagyok. Szoktam mondani, hogy nem mindegy, hogy hány nyelven NEM beszél az ember.
Hogyan sikerült megszokni a külföldi környezetet? Milyen az élet ebben a nemzetközi közegben?
Még mindig szokom, főleg az egyetem részét. A kollégiumban, ahol lakom, már otthon érzem magam. Ez a Német-Magyar kollégium, ami elég nagymúltú intézmény, majdnem 500 éves. III. Gyula pápa adta az engedélyt az alapításra, és szintén jezsuita fenntartásban működik. Az a különlegessége, hogy ide hallgatókat kizárólag a Német-Római Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia területéről lehet felvenni. Hiába mások ma már az országhatárok, a kollégium ettől függetlenül erről a területről vesz fel tanulókat. Emiatt egy nagyon érdekes és sajátságos közössége van: németek, szlovének, horvátok, magyarok, szlovákok, erdélyiek. Van egy Lembergből származó (Lviv – a szerk.) ukrán görögkatolikusunk is, szóval nagyon színes társaság. De erről még mindig azt kell mondani, hogy egy kis európai kultúrkör, mert ha bemegy az ember az egyetemre, akkor ott azt látja, hogy Dél-Amerikától Észak-Amerikán, Afrikán keresztül Kelet-Ázsiáig mindenhonnan vannak hallgatók, tehát szó szerint a világ minden tájáról. Rómában ezért nagyszerű lenni, mert ott mindenkit meg lehet találni. Másokkal beszélgetve pedig rájövünk arra, hogy
bizonyos problémák, amelyek számunkra itt, Európában problémák, azok más népek szemében nem, vagy nem úgy problémák.
Hogyan illeszkedtél be ebbe a közösségbe? Főleg úgy, hogy az ezt követő időszakban többször találtad magadat új emberek közt, új környezetben…
Igen, ez egy érdekes dolog. Szerintem az elmúlt másfél évben körülbelül ötször költöztem. A kispapoknak, – de úgy általában a papoknak – a viszonya elég sajátságos. Egyrészt van egy nagyon szerető, testvéries viszony, pusztán azért, mert közös a cél és közös hivatásra készülünk, közös a viszonyulásunk az egyházhoz. Másrészről pedig van egy kollegiális kapcsolat köztünk, tehát nem halunk bele abba, ha holnap elhelyeznek valakit, míg egy családban azért ez okozhatna traumát. Amikor Szent Pál azt mondja, hogy mindenkinek mindene vagyok, ahhoz én néha hozzá szoktam tenni azt, hogy igen, ezt úgy lehet elérni, hogy senkinek senkije nem vagyok. Mindenkinek mindenkije és senkinek senkije, azaz egy adott pillanatban, amikor ott vagyok, akkor lehetek egy embernek a testvére, a barátja, de közben én nem ragaszkodom senkihez és semmihez, hanem szabadon fenntartom magamat Istennek. Emiatt nagyon szép találkozások és nagyon szép barátságok tudnak kialakulni, anélkül, hogy én bárkihez is nagyon ragaszkodnék. Ez is egy lelki út és egy feladat.
Mi volt a legnagyobb változás az itthoni élethez képest?
Nincs vasárnapi húsleves… Az olaszoknál mindig valamilyen tészta az előétel… Komolyra fordítva a szót: azért akkora nagy kultúr-sokk nem ért, mint mondjuk Frankfurtban. Az olaszok azért eléggé hasonlóak a magyarokhoz temperamentumban, bár jobban élvezik az életet, jobban tudnak élni, de akkora nagy változás nem volt.
Szoktuk mondani, hogy minden út Rómába vezet. A te utad Frankfurton keresztül vezetett oda. Mi volt ennek az oka? És mi okozta ott ezt az említett kultúr-sokkot?
Frankfurtba júliusban kerültem, és körülbelül másfél hónapot töltöttem ott, hogy a német nyelvvel kicsit intenzívebben ismerkedjem. Erre azért volt szükség, mert a kollégiumban a német a fő nyelv, így ott németül megy a társalgás. Én pedig előtte angolul beszélgettem, úgy, ahogy. A kultúr-sokkot itt egyrészről a nagy multikulturalizmus okozta. Megdöbbentő volt, amikor először hallottam, hogy Frankfurtban a lakosságnak több mint fele bevándorló. Másrészről pedig az egyházi kultúra volt eltérő. A német egyház más, máshogy gondolkodik.
Mi történt ebben a fél évben iskolán kívül? Mivel töltöd a szabadidődet?
A kollégiumunk szemlélete sokkal szabadabb, mint egy magyar szemináriumé, ezért nem is szemináriumnak, hanem kollégiumnak hívjuk. Érvényesülnek a jezsuita nevelési módszerek, tehát sokkal nagyobb a szabadság, oda mész, ahova szeretnél, kevés kötött közös program van. Persze így a felelősség is rajtad van, hogy teljesíts. Nagyon kevés a beosztott idő, tehát az embernek saját magának kell beosztani, hogy hova megy, mit csinál. Például magunknak kell szentmisét keresni, ami egyébként nem nehéz, mert itt a kollégiumban sok, már felszentelt pap is lakik, akik közül valaki mindig misézik. A kevés kötött program előnye még, hogy ha van valami, amit szeretnél megnézni, vagy egy előadás, amire szeretnél elmenni, akkor ezt gond nélkül megteheted. A közelünkben van a Villa Borghese, ami egy hatalmas zöld park. Ott szoktam nagyokat sétálni esténént. A kollégiumnak van egy vidéki háza is, ahová rekreációs céllal bárki elmehet hétvégén, amikor nincs kollégiumi vagy egyetemi program. Én viszonylag gyakran szoktam oda kimenni, mert habár Róma egy gyönyörű város teli kulturális emlékekkel, sok mindent meg lehet nézni, de ott lakni teljesen más. Mint minden nagyváros, hordozza a nagyvárosok hátrányait: hangos, büdös és rengeteg ember van. Ahhoz, hogy a kollégiumtól eljussak az egyetemre, minden nap el kell mennem a Trevi-kúthoz. Ha délelőtt és délután is van órám, az azt jelenti, hogy napi négyszer megyek el mellette. Olyan sok turista van itt, hogy szinte mindenkit lökdösni kell, ami egy idő után nagyon fárasztó tud lenni. Nem panaszkodom, mert nagyon hálás vagyok, hogy Rómában lehetek, de most így, az elején még menekülök vidékre, ha tehetem.
Voltak mélypontjaid ebben a fél évben? Vagy a kezdeti lelkesedés és lendület még mindig tart?
Igen, az első két hét, amit említettem. Az embernek általában két dolog nagyon fontos az életében: az egyik a szakmai, a másik pedig a személyes sikeresség, akár a családi, akár a baráti életben. Nos, nekem a szakmai az úgy nézett ki, hogy nem értettem semmit az egyetemen. Majd hazamentem ebédelni, ahol németül kellett beszélgetni – ezt tekinthetjük úgymond a személyes életnek –, ahol szintén nem értettem semmit, de szerencsére szépen lassan ez azért oldódott. Az nagyon nagy segítség, hogy más magyarok is vannak ott, tudok magyarul beszélgetni, így ez azért tartotta bennem a lelket. A problémák viszont, még ha más környezetben is, azért vannak, hogy megoldjuk őket. Ami nagy tanulság volt, hogy
Hogyan sikerült ezen a nyelvi korláton túllendülni? Mi volt, ami segített?
Dolgozni… aztán tanulni a nyelvet, és időt hagyni magamnak Talán ez a három dolog. Én olyan ember vagyok, aki nagyon kevés munka után is szeret nagyon sok eredményt látni. Most pedig meg kellett engednem azt magamnak, hogy kicsit buta legyek, el tudjam fogadni azt, hogy döcög a nyelv, és pont emiatt nem tudok úgy kapcsolódni másokhoz. Azonban tudom azt, hogy itt leszek még három vagy öt évig, és akkor szépen lassan, minden nap beszélgetve egy kicsit, minden nap egy picit egyre jobb lesz. Tulajdonképpen ehhez kell nagy erő, hogy
ne hirtelen legyen sokkal jobb, hanem minden nap egy kicsivel jobb legyen.
És most, amikor eljöttem, az utolsó hónapban, már sokkal jobb volt a kommunikáció, mint az elején, amikor oda kerültem. Természetesen az apró léptekben való haladás azért idegesíti az embert, legalábbis engem igen. Szóval időt kellett hagyni magamnak.
Milyen érzés volt hazajönni az ünnepekre?
Nagyon jó. Autóval jöttünk egy Debrecen-Nyíregyháza Egyházmegyéből származó pappal. Felváltva vezettünk, és amikor Bagnál éjszaka lejöttünk az autópályáról, nagyon örültem. Jó volt újra látni az otthoniakat, megölelgetni anyukámat, édesapámat, testvéreimet. Szóval jó volt újra itthon lenni, de Rómában is otthon vagyok: ahol éppen vagyok, ott vagyok otthon. A karácsonyt minden évben a kispapokkal és püspök atyával töltjük, december 22-től a 25-i ebédig. Ilyenkor közösen karácsonyozunk, éneklünk, kirándulunk. Idén például meglátogattuk az idős atyákat a papi idősek otthonában, és voltunk Vácon az Irgalmasrendi Kórházban, a krónikus osztályon.
Látod már, hogy hogyan fog kinézni az előtted álló félév/év?
Január 7-én indulok vissza, és mint a legtöbb egyetemen, a januárban beadandókat kell írnom és felkészülni a vizsgaidőszakra. Olaszországban októberben kezdődik a szorgalmi időszak, így a vizsgaidőszak is január végére, február elejére tolódik. Ezt követően lesz egy rövid, körülbelül egyhetes szünet, és kezdődik a második szemeszter, ami pedig június-júliusban fejeződik be. Ez után szeptember közepéig nyári szünet, majd az évkezdő szeptemberi zarándoklat következik.
Lesz valamilyen tanulmányokon felüli feladatod?
Még nem tudok róla, de január elején szokták kinevezni az feladatkörök új felelőseit a kollégiumban, így még lehet, hogy kapok valamit.
Ha egy szóval kellene összefoglalni a 2023-as, évet mi lenne az a szó?
Kalandpark…
Végül: mit üzennél azoknak, akik fejében motoszkál a papi vagy szerzetesi hivatás gondolata?
Szerintem, ami nagyon fontos az az, hogy az ember ne maradjon egyhelyben, tehát ne várja azt, hogy majd kívülről érkezik egy impulzus, vagy egyszer csak megnyílik az ég, és akkor majd megmondják neki, hogy mit kell tenni, hanem el kell indulni és ki kell próbálni. A szeminárium is azért ilyen hosszú idő, hogy az ember kipróbálja magát. Ha egy fiú azon gondolkodik, hogy családos hivatása van, akkor tessék keresni egy hölgyet és udvarolni neki. Tudom, ez nem ilyen egyszerű, de el lehet kezdeni. Ha pedig azt érzi, hogy papi vagy szerzetesi hivatása van, akkor menjen oda a püspökhöz vagy a szerzetesi elöljáróhoz, és mondja azt, hogy valami van, nézzük meg! Aztán lehet, hogy két év után kiderül, hogy nincs, de ez nem baj, mert akkor viszont tudni fogja, hogy mi a helyzet. A legfontosabb a mozgás, az, hogy az ember mozgásban legyen, és ne egyhelyben álljon. Legyen egy terv, amit kitűz magának, amit megvalósít, és legyen az akármilyen rossz terv, az még mindig sokkal jobb annál, mintha nem lenne semmilyen terve. Azért, mert miközben az ember úton van, Istennel van úton, és Isten vezetni fogja. Nekünk csak az a feladatunk, hogy hallgassunk rá. Úgyhogy ezt javasolnám mindenkinek: maradj mozgásban!
Borítókép: Találkozás Ferenc pápával Budapesten (Forrás: Farkas Ákos Facebook)